Egy vasánap reggel indultam útnak és egy röpke, 7,5 órás vonatút várt rám. Azt hittem, hogy rémisztően hosszú és unalmas lesz. Nem így volt. Ugyan nem beszélgettem senkivel (kivéve míg magyarországon voltam, azt is telefonon), ami nálam nagy szó, de nem volt megfelelő társalkodó partner. Arról nem is beszélve, hogy jobbnak láttam még a magyar-német szótár feliratú, vaskos könyvvel kapcsolatba kerülni, utolsó lehetőségek jogán.
Annyi csomagot hoztam magammal, hogy előre féltem az átszállástól, amikor is már kezdett remegni a gyomrom. Az átszállást végül sikeresen megoldottam, bár úgy megviselte, gyengének nem mondható testem, hogy azt hittem összeesek. Mint később kiderült, amikor is kipakoltam hatalmas szekrényembe (amibe hat, jól megtermett fiatalmebert is belerakhatnék), hogy igen kevés az, amit végül magammal tudtam hozni.
Igen izgatottan utaztam végig azt az utolsó húsz percet, amely az átszállás után következett. Féltem, hogyan fogom majd megoldani a kommunikációt, ami a legnagyobb erősségem. Megoldottam. Nem komminikáltam.
Apu kivételével, jött elém az egész család, Anyu, a két nagy gyerek és a Kicsi. Igazán segítőkészek és kedvesek voltak. Már nem voltam annyira felpörgött állapotban, mondhatni, egészen lenyugodtam. Ideértem.
Rövid út után hazaérkeztünk, ahol gyorsan meg is kaptam szobámat. Féltem, hogy mekkora lesz az ágyam, mert apró, 183cm-es magasságommal, lehettek ilyen félelmeim. Első ránézésre azt mondtam, hogy "Jesszusom, ezen nem fogok elférni!". (Immáron három éve, kisebb-nagyobb látogatási szüneteket leszámítva, egyedül bitoroltam egy franciaágyat, amely igen nagy kényelmet nyújtott számomra.) Egy igen szép, a nagy, svéd lakberendezési vállalat által gyártott, egyszemélyes, romantikus vagy kislányos, fehér ágyikó várt rám, mely olyan, mint egy bébi ágy, csak az egyik oldalon nincs korlát. Azt hittem, hogy végig fogom érni. Na, nem így lett. És kényelmes is.
Gyors kipakolás és házbemutatás után felköszöntöttek, egy, talán Anyu által készített, nem jól kinéző, de igen finom, torta formájú sütivel. Azt hiszem, hogy almás pite volt. Kaptam egy kedves kis ajándékot és én is odaadtam az általam hozott, jó magyar dolgokat.
A szülők egy üveg, Gere féle, jó, magyar bort kaptak. A Lány egy, korábban általam, dekupázs technikával készített dobozt kapott, melybe, mint 15 éves lévén, lesz mit tennie. A Fiú egy ördöglakatnak is nevezett, logiaki játékot kapott, mellyel jól ráhibáztam, mely ilyen típusú a gyerek. A Kicsi egy tologatós pingvint kapott, aminek a talpa gumiból van, és mikor tolja, akkor olyan hangot ad ki, mint mikor a pingvinek totyognak. (Ez utóbbi a csattogós szárnyú falepke helyett van, mert az nem volt sajnos a boltban.) Emellé kapott még egy kis pörgentyűt, ami bohócot kíván ábrázolni. Hatalmas sikere volt mind a kettőnek. Emellett pedig, többek ösztönzésére, a három gyereknek, hoztam egy-egy multipak elnevezésű, "A piros pöttös az igazi"-t, aminek olyan hatása és fogadtatása volt, hogy még most sem hiszem el. Sokan mondták nekem, hogy rudit mindenképp hozzak, mert azért élnek-halnak a külföldiek. Értettem is, hogy miért, mert szerintem is isteni, na, de ennyire? Verseny folyt az édességért (amit, a két nagy az iskolában is közölt, hogy milyen finom), azért, mert Anyu és Apu is beszállt, a gyerekeknek szánt édesség evésbe. Mikor elfogyott, szomorúan, de mégis örömmel közölték, hogy nagyon finom volt, és milyen kár, hogy náluk nem lehet kapni. Mivel nővérem közölte, hogy, amikor majd küld nekem csomagot, rak bele nekik rudit, és ezt elmondtam nekik, volt ám öröm.
Bajorországban vagyok, azon belül is, szerintem, a legaktívabb és legszebb részén. Közel van München, Regensburg, Passau, Rosenheim. Kívánhat ez ember szebbet?
Egy fital családnál vagyok, három gyermekkel. A nagyok 15, 13 évesek, a Kicsi, a szőke, kék szemű kisherceg, egy hónap múlva tölti be a komoly, férfikort, a kettőt.
A Kicsi: mesélni nem kell neki. Ilyen szempontból igen hidegek a németek. A lefektetés a következő: kap egy cumisüvegnyi tejet és berakják a kiságyba. Kicsit visít, de a tej hamra kárpótolja. Mese, nincs. Majd, mikor megitta, és szükséges, akkor kap még egy üveg tejet és, ha ez előzővel nem, akkor ezzel el is alszik.
Én, szívesen mesélgettem volna neki, de nem akarok mást, mint ahogyan van. Tény, hogy ez kényelmesebb is lesz, mert nem veszi el sok időmet, mikor nekem kell ágyba rakni, de azért a szívem szakad meg, mikor visít és ott kell maradnia.
Az eslő napon már jelenésem is volt a nyelviskolában. Kicsit izgultam, hogy milyen lesz és hogyan fog menni. Annyira jól ,mert hogy egy teljesen kezdő csoporttal akart Anyu először megpróbálkozni, hogy majd úgyis kiderül, mennyit értek és melyik csoport lesz jó.
Annyira mégis jó a németem, hogy nem kellett maradjak a nullás csoportban, így következő napra lettem visszarendelve az eggyel magasabb csoportba.
Ezt követően, az első közös délutánunk, a Kicsivel, jól sikerült. Végig játszottunk, egyszer-egyszer le jött a két nagy is. Aranyos volt, nem volt vele semmi gond. Jó kedvű gyerek. Azonban, mikro fáradt és kell még neki Anyu, akkor van visítás. De a legmasabb C-n nyomja olyankor a kisgyerek. Ez nem nevezhető éppen kellemes előadásnak, de egy kis játékkal le lehet csillapítani.
Kedden jelenésem volt a másik nyelvi csoportban. A nyelvtanban még ehhez képest is előrébb vagyok, csak ugye az alkalmazás megy nehezen, mert a szókincsem elég szűkös. Nagyobb a csoport és szimptaikusabbak is az emberek. A kezdő csoportban, rajtam kívül, még 3 magyar volt. Huh. Az kicsit sok.
Az első egy-két napban nagyon fáztam a szobában, és eszembe is jutottak egy kedves, német au-pair életet megjárt, barátnőm szavai, hogy sok meleg ruhát vigyek magammal, mert be fog fagyni a befagyható. Második vagy harmadik este, mutatta Anyu, hogy a Kicsinél, éjszakára le kell csavrani a fűtést, meg a nappaliban, ha melegünk van. Nekem eddig nem, hogy melegem nem volt, de majd megfagytam. Majd, ezen bemutató után rájöttem, hogy nálam le van csavarva a radi. Beizzítottam és most már, mondhatni, meleg van a szobámban. Haha, mihez képest.
