Elég régen volt, hogy utoljára "tollat" ragadtam. A kezdeti lendület és lelkesedés, mint már írtam is, megint alább hagyott. Meg aztán volt is történés elég.
Azt mondanom sem kell, gondolom, hogy azért voltak még baleseteink, hisztik és hasonlóan izgalmas dolgok. De, ami miatt most eljutottam megint ide, az a német nevelési módszerek és az életmód.
Édesanyám, néhány évet élt itt, Németországban, tőlem nem is olyan messze. Olyan sok mindent hallottam tőle, még a mai napig is, amit akkor, kissé félvállról vettem. Mondvám: "Persze, persze. És még?" Mondta nekem Ő mindig, hogy mennyire érdekesen nevelik a németek a gyerekeket- vagyis, hogy nem teszik ezt-, és milyen hidegek, illetve mennyire nem úgy tart össze egy család, mint Magyarországon.
Eleve szerencsésnek érzem magam a családom és Édesanyám miatt. Én, mint aki magyar vagyok, és aki nagy családban nőtt fel és él most is, el sem tudtam képzelni, hogy hogyan lehet ez másként, mint ahogyan nálunk van. Hogy nem tartják a kapcsolatot és, ha évente egyszer találkoznak, akkor az már sok is? Jesszusom!
A mi családunkban az a szokás- gondolom máshol is, legalábbis remélem -, hogy mikor érkezem és távozom vagy akárki más a családból, és bármikor, puszi, majd puszi. Igaz, mi jó viszonyban vagyunk, nagyon jó viszonyban, és az Anyukámmal főleg, de ez valahogy mégis alap dolog.
Na, itt nincs ilyen. De mire rájöttem, hogy mi olyan fura, mi az, ami hiányzik. Nincs ölelés, nincs puszi, csak "Hallo és Hey".
A gyerek nevelés nem nagy dologban merül ki. (Tegnap sajnos a könnyem is kicsordult.)
A Kicsivel igen sokat vagyok. Anyukám ezt is mondta sokszor- mert Ő okos asszony ám-, hogy az a fontos nekik, hogy minél több pénzük legyen, minél többet keressenek. Ez még rendben is van, mert ki nem akar minél több pénzt. De nem minden áron! Főleg nem a családom árán. Itt sajnos ez a trend. Mindig is ez volt. És gondolom, hogy mindig is ez lesz. Jól élnek, amit meg is akarnak tartani.
A Kicsi három nap múlva lesz 2 éves. Eleinte nem igazán akartam elhinni a családomnak, hogy miért ilyen hisztis a gyerek. Azért, mert nem figyelnek rá, nem foglalkoznak vele és ezzel hívja fel magára a figyelmet. És tényleg így van. És mivel rendezik le minden alkalommal? Kiabálással. Kérdem én, hogyan lehet egy két éves gyerekkel kiabálni? És akkor is, mikor az anyjáért sír, aki éppen bulizni van, és apukának nincs elég türelme. Persze a kiabálástól csak még jobban sír, mert nem is érti miért és nem is jó neki. Ez utóbbi volt könnyem oka.
Azt mondanom sem kell, gondolom, hogy azért voltak még baleseteink, hisztik és hasonlóan izgalmas dolgok. De, ami miatt most eljutottam megint ide, az a német nevelési módszerek és az életmód.
Édesanyám, néhány évet élt itt, Németországban, tőlem nem is olyan messze. Olyan sok mindent hallottam tőle, még a mai napig is, amit akkor, kissé félvállról vettem. Mondvám: "Persze, persze. És még?" Mondta nekem Ő mindig, hogy mennyire érdekesen nevelik a németek a gyerekeket- vagyis, hogy nem teszik ezt-, és milyen hidegek, illetve mennyire nem úgy tart össze egy család, mint Magyarországon.
Eleve szerencsésnek érzem magam a családom és Édesanyám miatt. Én, mint aki magyar vagyok, és aki nagy családban nőtt fel és él most is, el sem tudtam képzelni, hogy hogyan lehet ez másként, mint ahogyan nálunk van. Hogy nem tartják a kapcsolatot és, ha évente egyszer találkoznak, akkor az már sok is? Jesszusom!
A mi családunkban az a szokás- gondolom máshol is, legalábbis remélem -, hogy mikor érkezem és távozom vagy akárki más a családból, és bármikor, puszi, majd puszi. Igaz, mi jó viszonyban vagyunk, nagyon jó viszonyban, és az Anyukámmal főleg, de ez valahogy mégis alap dolog.
Na, itt nincs ilyen. De mire rájöttem, hogy mi olyan fura, mi az, ami hiányzik. Nincs ölelés, nincs puszi, csak "Hallo és Hey".
A gyerek nevelés nem nagy dologban merül ki. (Tegnap sajnos a könnyem is kicsordult.)
A Kicsivel igen sokat vagyok. Anyukám ezt is mondta sokszor- mert Ő okos asszony ám-, hogy az a fontos nekik, hogy minél több pénzük legyen, minél többet keressenek. Ez még rendben is van, mert ki nem akar minél több pénzt. De nem minden áron! Főleg nem a családom árán. Itt sajnos ez a trend. Mindig is ez volt. És gondolom, hogy mindig is ez lesz. Jól élnek, amit meg is akarnak tartani.
A Kicsi három nap múlva lesz 2 éves. Eleinte nem igazán akartam elhinni a családomnak, hogy miért ilyen hisztis a gyerek. Azért, mert nem figyelnek rá, nem foglalkoznak vele és ezzel hívja fel magára a figyelmet. És tényleg így van. És mivel rendezik le minden alkalommal? Kiabálással. Kérdem én, hogyan lehet egy két éves gyerekkel kiabálni? És akkor is, mikor az anyjáért sír, aki éppen bulizni van, és apukának nincs elég türelme. Persze a kiabálástól csak még jobban sír, mert nem is érti miért és nem is jó neki. Ez utóbbi volt könnyem oka.
